In elmélkedés emlékezés kapcsolatok múlt szerelem

Háromszög-történet


Egy párkapcsolat sosem egyszerű... az elején bonyolultabbnak tűnhet, mint amilyen, amikor pedig már benne vagyunk, olyan érzéseket, gondolatokat veszünk egyszerűnek, hogy elfelejtjük, sokkal keményebben is meg kellene dolgoznunk érte, ha megtartani szeretnénk. Sosincs megállás, folyamatos küzdelmet és ébrenlétet igényel, még ha azt is mondanánk, hogy "de egy kapcsolatnak nem lenne szabad ilyennek lennie". Pedig ilyen... még a legboldogabb szerelmek sem maguktól születnek. Legfőképp a boldog szerelmek, mert a boldogtalan már eleve önmagában hordozza a megküzdés sikertelenségét. Amint szerelembe estél, mintha felszállnál egy vonatra, melyen nem te mondod meg, mikor legyen a követező stáció, nincs beleszólásod a sebességbe vagy, hogy ki a következő felszálló. Bár a szerelem két ember között szövődő érzelem, mégsem két emberre tartozik és akaratunktól függetlenül részt vesznek benne más játékosok is, még ha nem is mi válogattuk meg a karaktereket... legalább is, a legtöbb esetben. 

Emlékszem, az első háromszög helyzetre hetedikes koromban került sor. Ott voltam két szék között, majd közé esve, és még csak nem is érzékeltem, mikor kerültem oda. Nevezzük őt Rékának... mi akkor a legjobb barátnők voltunk. Tizenévesen mindig problémám volt a barátkozással és legtöbbször ide-oda csapódtam, mikor melyik lánytársasághoz tartozva. Sosem találtam igazán a helyem, viszont eltökélten próbálkoztam beilleszkedni. Tartozni szerettem volna valahová. Szerettem volna, ha engem is meghívnak a szülinapi zsúrokra, elmenni a Tisza-partra lazulni, elmenni mozizni az aktuális csúcs filmre... szerettem volna az lenni, aki a lányokkal pusmog, s nem az, akiről pusmognak. 
Rékával akkoriban rengeteg időt töltöttünk együtt. Megvolt a közös baráti társaságunk, viszont tőlük függetlenül is szívesen lógtunk a másikkal. Reggelente a templom sarkánál vártam, majd együtt mentünk tovább a suli irányába. Napközben minden órák közötti szünetben letelepedtünk a kedvenc helyünkre - a harmadik emeletre vezető lépcsőre (amelyet nem építettek ki és sosem használtak, így nem kellett bámészkodó emberekre számítani) -, és kibeszéltük az aktuális pletykákat, híreket, házit írtunk (vagy éppen másoltunk egymásról), hogy mennyire gyűlöljük a tornaórákat vagy hogy suli után kinél töltjük majd az időt. Legtöbbször nálunk voltunk. Leginkább azért, mert messze laktak, mi pedig a városközpontban, de még inkább azért, mert nálunk a lakás estig mindig üres volt. Egy kis időre szabadok lehettünk, és tévézhettünk anélkül, hogy anya rosszalló tekintettel jelezte volna, miszerint ideje tanulni. 
Akkoriban szerelmes voltam. Egész általános iskolás éveim alatt egyetlen fiúért voltam oda, és persze, Réka tudott erről. A legjobb barátnők voltunk, így mindent megosztottunk egymással. Egyszer - bár egynél sokkal többször -, nálunk aludt és elterülve az ágyon, hallgattuk az egyik walkman kazettáját, amelyen az akkori romantikus számok voltak összeválogatva. Kívülről fújtunk minden dalt, minden szöveget és ezernyi hasonlattal fejeztük ki a viszonzatlan szerelmünk okozta kínt és csalódást, amiért olyanért epekedünk, aki ránk sem néz. Ő is szerelmes volt egy fiúba és én is... még az volt a szerencse, hogy nem ugyanabba a srácba. Azelőtt sokáig nem tudtam, hogy így érez iránta - nevezzük Máténak -, és meglepődve hallgattam, ahogy róla mesél. Mindig én voltam a végtelenül romantikus, az örök optimista, aki mindent rózsaszín ködben lát, aki "lovestorysan" éli az életet és Réka... ő mindig is, sokkal reálisabb volt. Okosabb és megfontoltabb. Valamiért, mindig is úgy gondoltam, hogy ő sosem lesz szerelmes vagy csak a kellemes megszokás tette, hogy mindig az én szívügyem volt a téma. Furcsa volt más érzéseibe, gondolataiba látni az alapján, amit megosztott velem... különös volt a másik lány lenni és nem az, aki mindezt átéli. Szokatlan látni más szerelmét és osztozni ennek az örömében... vagy akkor éppen a viszontagságaiban, ugyanis Máté nem igazán érdeklődött Réka iránt.

Aztán egycsapásra, én lettem a közvetítő, ugyanis Máté és én közös órára jártunk délutánonként, továbbá az évek során kialakult közöttünk egy amolyan barátságféle, ami nem igazán foglalt magába sok mindent - például sosem töltöttünk együtt sok időt vagy nem találkoztunk egyszer sem iskolán kívül -, ellenben többször is segítettünk egymásnak, ha gondunk volt a német házival vagy segítség kellett egy-két feladat megoldásában. Egyszer hálából még egy kólára is meghívott (volna) a büfébe, de én kedvesen visszautasítottam, miszerint erre semmi szükség. Jóban voltunk, vagy fogjuk rá. Többet beszéltem vele, mint akkor bármelyik másik fiúval és Réka ezt tudván, ráállított a Máté-ügyre: feladatul kaptam, hogy mondjak róla néhány szép szót és próbáljak puhatolózni Máténál, hogy lenne-e esélye nála, avagy sem. 
Az sms varázsa... hihetetlen, mennyi mindent el lehet intézni egy üzenetváltásban anélkül, hogy személyesen találkozni kellene a másikkal és mennyi előnyt jelent, ha nem kell szemtől szemben megkérdezni dolgokat, amelyekhez talán egy más helyzetben nem is lenne merszünk.
Így történt, hogy én és Réka az iskola második emeletén álldogálva vártuk Máté válaszát azzal kapcsolatban, hogy tetszik-e neki a barátnőm, vagy sem, mert Réka szeretne vele járni. Máté válasza rövid és tömör volt: nekem nyolc. Akkor találkoztam először ezzel a kifejezéssel és elsőre fogalmam sem volt, mit akar jelenteni, de Réka szemet forgatva felvilágosított és olyan örömujjongásba tört ki, mintha a kezét kérte volna meg azzal a két rövidke és nem éppen érzelemben gazdag szóval. Nekem nyolc... nem igazán tartottam romantikus gesztusnak, viszont Rékának és Máténak minden bizonnyal elég volt, mivel másnap egyedül ballagtam suliba, ők pedig kézen fogva léptek be a terembe. Teljesült Réka nagy-nagy álma... ő és Máté egy párt alkottak. Legalább is, azon a héten. 
Amilyen hamar fellobbant a láng, olyan hamar ki is aludt és ezzel az eseménnyel párhuzamosan, a mi barátságunk is megszűnt. Nem lehetett nem észrevenni a közöttünk lévő távolságot és bár sejtettem, hogy a Mátéval való szakításhoz van köze -  a mai napig nem tudom, hogy ki szakított kivel, de talán nem is lényeges -, mégsem értettem, hogy mit tettem, amivel kivívtam magamnak ezt a figyelmet nem érdemlő viselkedést. Réka mindig is csendes és zárkózott lány volt, így sejtettem, hogy nem igazán fogok választ kapni tőle, úgyhogy más megoldással próbálkoztam: Mátéhoz fordultam, aki egy vállrándítással elintézte a dolgot, miszerint nem illettek össze és nem is igazán tetszett neki, csak amolyan "jó, legyen" hozzáállással belement a dologba. Ami pedig Rékát és engem illetett... a válasza úgy ért, mint a hideg zuhany. 

Furcsa érzés harmadikként benne lenni egy kapcsolatban, főleg akkor, ha Te magad nem is kívánsz részt venni benne, és szinte földbe gyökerezett lábbal álltam Máté előtt, amikor kibökte, hogy miattam szakítottak, ugyanis én jobban tetszek neki, mint a barátnőm és Rékával csak azért kezdett ki, hogy engem féltékennyé tegyen vagy legalább is azt hitte, hogy ezzel felkeltheti az érdeklődésemet. Nos, mindezzel csak az volt a probléma, hogy én sosem gondoltam úgy Mátéra, ahogy az elmondása alapján ő gondolt rám. Mindig is kedvesnek, helyesnek tartottam, viszont én másba voltam szerelmes - még ha ő nem is tudott róla és mindössze plátói volt a dolog. Nem tudtam elképzelni, hogy helyette Máté monogramját véssem a füzetem lapjaira vagy hogy rá gondoljak, amikor a kedvenc romantikus számomat hallgatom.
Máté az Máté volt... Ő pedig Ő... és senki sem vehette át a helyét. S Réka ezért fordított nekem hátat. Sértődött volt és bántott, amiért én kivívtam Máté figyelmét anélkül, hogy akartam volna, ő pedig cseppet sem érdekelte, bármennyire is próbálkozott. Még barátnőként sem alakult több közöttük és mindössze egy hétig használhatta ezt a megnevezést. Utána már nem Réka volt, hanem az a lány, akit Máté dobott. S mindebben az volt a furcsa, hogy kicsit felelősnek éreztem magam, még ha ténylegesen nem is az én hibám volt a dolog. Tehettem is róla, meg nem is... és Rékával sosem békültünk ki. Bár nem ugyanabba a fiúba voltunk szerelmesek, mégis egyazon személy választott szét bennünket. 

Mondhatnánk, hogy fiatalság, bolondság... nem lehet megválogatni vagy kivédeni, hogy egyes esetek újra megtörténjenek velünk, és még csak azt sem lehet mondani, hogy tanulva a hibánkból, a második vagy harmadik már sokkal könnyebben lesz. Lehetetlenség. Akkor sem tudtam, mi lett volna a helyes cselekedet vagy mondat, és most sem tudom, pedig nem először élem át a dolgot és lehetne már valamennyi rálátásom, hogy tudjam, jobbra vagy balra érdemesebb fordulni... vagy éppen hátra? Ilyenkor, amikor harmadik féllé válik az ember, talán jobb semmit sem tenni és csak várni, hogy történjen valami. Valami, amit nem én okozok és akkor talán mentesülök a szerepem alól, amit még csak nem is én választottam. Jobb nem cselekedni és amolyan "ne szólj szám, nem fáj fejem" hozzáállással várni a vihar végét, mert ha beleavatkozunk, csak még nagyobb bajt zúdítunk a fejünkre annak ellenére, hogy jót akartunk... hogy mindkettőnek jót akartunk. 
Olykor, kegyetlennek kell lenni, hogy kedvesek legyünk és akkor talán azok maradhatunk, akik voltunk. Jelzők nélkül. Fájdalmak nélkül.

Olvasd tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments

In barátság búcsúzás kapcsolatok szerelem

A szeretlek nem mindig elég...


Sokféleképpen elmúlhat egy szerelem, de igazán csak akkor múlik el, ha elkezdjük nem szeretni a másikat. Furának és egyszerűnek tűnik, tudom. Viszont, amikor már nem tudod mondani a másiknak, hogy szeretlek, ott gond van. Már nem érzed, már nem akarod kimondani, nem jön a szádra és miután Ő kimondta, elgondolkodsz, hogy akkor most neked is ki kellene mondani? Nem megy, nem jön. Hová tűnt a szerelem?

Fura, hogy egyetlen emberre kétféleképpen is tudunk gondolni. Tudjuk, hogy volt idő, amikor nem kedveltük és van a most, amikor kedveljük. Vagy éppen fordítva. Helyzettől függ, hogy mi billentett át és melyik oldalra. Érdekes belegondolni, hogy évekkel ezelőtt, amikor minden rendben ment, nem gondoltam volna, hogy ez valaha elromlik vagy tönkremegy majd. Pedig, mindig benne van a pakliban. Ami ép, az eltörhet, mert minden törékeny. Az érzések, a gondolatok, nem csak a csont vagy a körülöttünk lévő tárgyak. Az embert ugyanúgy le lehet sodorni a biztonságot jelentő talajról. Eltörünk. Sérülünk. Most én is eltörtem. Tudom, hogy nem véglegesen, de legyen szó akárhány hasonló esetről, attól még ugyanolyan fájdalmas. Szakítani és lezárni egy kapcsolatot, sosem egyszerű. Hetekig vagy hónapokig ott lebeg még a neve a levegőben. A kezembe kerül valami, ami rá emlékeztet. Történik valami, amit neki mondanék el, de már nem tehetem. Látok valamit, ami eszedbe juttatja, de már nem mosolygok gondolatban. Elolvasom a tőle kapott üzeneteket, mintha keresnék valamit, mégsem találom. Igazából, nem is tudom, mit keresek, csak egyszerűen a szavakba kapaszkodom. Akkor még minden rendben volt. Még ott volt. S az utolsó üzenetet azóta sem olvasta el. Számítana, ha elolvasná? Azt várom, hogy írjon vagy az bosszant, hogy ez még mindig érdekel? Bár ha írna, tuti azért lennék mérges, mert keresni mert a történtek után. Totál káosz az egész. Talán azért érdekel, mert én voltam az, aki kimondta. Nem vagyok boldog, nem vagyok szerelmes, nem tudok felejteni, és nem tudok megértő lenni. Egy kapcsolatban nem mindkét félnek kellene meglátnia azt, hogy nem működik? Ha csak az egyik érzékeli, akkor az nem is valódi? Tényleg működésképtelen volt a dolog, vagy csak én nem tudtam benne működni? Mikor lehet tudni, hogy valósan látunk egy kapcsolatot vagy vakon? De, ha nekem van igazam, akkor Ő miért volt vak? Miért nem látta be azt, hogy képtelenség volt folytatni? Ha pedig én tévedek, miért éreztem magam mégis bizonytalannak, s tehetetlennek? Jogosan adtam fel?

Ami megtörtént, megtörtént, tudom. Nem vagyunk már gyerekek, akik egyik pillanatban haragszanak egymásra, majd a másikban ismét barátok, csak mert nem adtad nekem a csokid felét. Kiléptem ebből a dologból, és semmilyen késztetést nem érzek, hogy visszatáncoljak. A szerelmet nem lehet megjátszani, megtanulni vagy akarattal kialakítani, létrehozni. Vagy jön, vagy nem... és fura, mert megvolt. Ezernyi pillanat volt, amikor úgy éreztem, minden lennék érte vagy értünk, és el tudnám képzelni vele az életemet. Annyi kudarcba fulladt próbálkozás után, benne volt valami más, amitől elkezdett kattogni az a bizonyos jel: Ő az igazi... Ő az igazi? Ahogy teltek a hetek, a kijelentés kérdő mondattá formálódott és akkor, gondolkodni kezdtem. Ha képes vagyok kérdéssé formálni azt, amiben annyira biztos voltam, akkor gond van. Nem kicsi és nem olyan, amit én elképzelek és Ő nem érzi. Érezned kellett. Tudnod kellett. Mégis hallgattál. Én nem tudom homokba dugni a fejem. Én nem tudom elhitetni magammal, hogy minden oké és majd idővel megoldódik. Ami most sem jó, később sem lesz. A most számít, és amikor hallom, hogy szeretlek... hogy szeretsz... s én nem tudok rá felelni... mintha minden levegőt kiszippantottak volna a mellkasomból. Már tudtam, hogy vége. Abban a pillanatban. Mert nem lehet folytatása vagy jövője annak, amire hallgatás a válasz. Mondanom kellett volna. Szólnom kellett volna. Akármit, csak cselekedni, de nem tudtam. Mondhatnám, hogy én bonyolítom túl a viszonzás kérdését, de nem... aki ezerszer képes elmondani, az csak dobálózás a szavakkal. Nincs mélysége, nincs célja. Lehet, hogy én hallgattam, viszont az én hallgatásom ezerszer döbbet ért, mint az az egyetlen kis szó. Én szavak nélkül mondtam el, amit Te egyetlen szó mögé akartál rejteni. Csakhogy a szeretlek nem megoldás mindenre. Nem űzi el a rémálmokat, nem tünteti el a kételyt és nem múlik el tőle a szomorúság.

Olvasd tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments

In önismeret

100 apróság, ami boldoggá tesz


Ezzel az ötlettel régebben is találkoztam már, de akkor valahogy elsiklottam felette, s később el is felejtettem teljesíteni, vagy megírni. A kihívás vagy bejegyzés lényege, hogy gyűjts össze 100 olyan dolgot, ami a mindennapjaidban boldoggá tesz. Ezek lehetnek kisebb-nagyobb örömök, de a lényeg, hogy olyan dolgok szerepeljenek a listán, amik szebbé, különlegesebbé teszik a pillanatokat. Lehet, hogy elsőre nem is tűnnek jelentősnek, viszont a nap végén jó felidézni ezeket a mozzanatokat, történéseket, amelyek akaratlanul is mosolyt csalnak az arcunkra.
A napokban ismét belefutottam ebbe a kihívásba, mégpedig Vicky Three Points of View oldalán, amit most el is készítettem. Azt nem mondom, hogy nem volt nehéz összehozni 100 ilyen példát - volt, amikor rögtön jöttek az ötletek, míg néhányon gondolkodnom kellett -, de nagyon inspiráló volt megírni ezt a bejegyzést. Íme az én kedvenceim listája:


Az újonnan vásárolt könyvek illatát
Az antikvár könyvek illatát
A macskámmal lustálkodni
Az eső kopogását a háztetőn
A gőzölgő tea látványát
Az eső utáni párás, csendes hangulatot
A könyvek első mondata
A mogyorós túró rudit
Korán kelni, amikor még mindenki más alszik
A késő esti sétákat


Ablakból nézni a havazást
Frissen facsart narancslevet inni
Évszaknak megfelelő illatgyertyát gyújtani
Utazás közben zenét hallgatni
Kötött pulcsik melegsége
Virágot locsolni
Ha más fésüli a hajam
Kirakatokat nézegetni
Reggeli, ködös tájat
Egy nyári napon a kertben, pléden heverészni


A tűz ropogását
A családi, közös étkezéseket
A tengerimalacom nyünnyögését
A szerencsés pillanatokat
Közösen vásárolni
Sorozatozni egy ráérős napon
Mosogatni
Utazásra becsomagolni
Fényképezővel egy jó pillanatot elkapni
Mezítláb a fűben lépkedni


Virágot ültetni
Sütésnél kóstolgatni a krémet
Társasággal moziba menni
Csengetett Mylordot nézni
Pinteresten nézelődni
Dúdolgatni a zuhany alatt
Új ételeket kóstolni, elkészíteni
A tücskök ciripelését hallgatni
Festeni vagy rajzolni
Nyáron hideg limonádét inni


Utazás közben olvasni
Antikváráson nézelődni
Múzeumba látogatni
Blogolni
Ajándékkal meglepni a másikat
Valamit akciósan vásárolni
Jól behűtött dinnyét enni
Tésztát gyúrni
Jó álomra ébredni
A macskám dorombolására elaludni


Krémes, meleg kakaót kortyolgatni
Csokoládét majszolni
Egyedi bögrék
Őszi estéken sólámpát kapcsolni
Énekelni
Elsőre megtalálni a kulcscsomót a táska mélyén
A hulló faleveleket
Rég látott ismerőssel, baráttal találkozni
A kellemes meglepetéseket
Együtt nevetni valakivel


A büszkeség érzését, mikor a növendékemet láthatom egy fellépésen játszani
Zongorán játszani
Hallgatni, mikor nagymamám mesél a régi időkről
A fűben heverészve a csillagokat nézni
Hosszasan telefonálni egy baráttal
Teljesíteni egy kitűzött célt
Régi fényképeket nézegetni
Biciklizni
Sikerélmény a tanítás során
Új, különleges boltot felfedezni


Utazni, új városokat megismerni
Megmosolyogtató üzenetet kapni
Váratlan kedvesség egy ismeretlentől
A kávé illatát
The Sims 4 egy laza napon :)
Ölelést adni és kapni
Ihletettnek lenni
Karácsonyfát díszíteni
Összemosolyogni valakivel
Váratlan vagy várt csomagot kapni


Mikor a növendékeim meglepetéssel várnak
Valami kreatívat és egyedit alkotni
Málnát vagy ribizlit enni
Érezni, hogy valaki őszintén kedvel
Segíteni, hasznos tanácsot adni
Esernyővel, esőben sétálni a városban
Új dekorációt elhelyezni a lakásban
A teraszon teázni és beszélgetni
Valami vicces sztorit hallani
Különleges verset vagy idézetet találni


Örömteli emlékeket felidézni
Hamarabb hazaérni a munkából
Meggyógyítani egy beteg szobanövényt
A díszdobozos papírzsebkendőket
Kórusban énekelni
Megvenni az új Éva magazint
Dokumentumfilmet nézni
Közösen főzni valakivel
Váratlan jó hírt kapni
A levendula illatát

A Te mindennapjaidat milyen apróságok teszik örömtelibbé?
Írd meg kommentben, vagy ha van blogod, készítsd el Te is a saját listádat és értesíts a bejegyzésedről, hogy elolvashassam!

Olvasd tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments

In könyv

Kék Február - Könyvrendelés


Az elmúlt évekhez képest sikerült visszább fognom magam könyvvásárlás terén. Bár így is becsúszik olykor egy-egy könyv, amit nem tervezek megvenni, s mégis hazahozom, de lényegesen kevesebb hirtelen felindulásból vásárolt könyv sorakozik a polcomon, mint régebben. Gyakran akkor is könyvet vettem, ha mellette ott várt még egy-két olyan példány, amibe éppen csak belelapoztam, de ha egyszer nem tudtam otthagyni? Most már azért tudatosabb döntök, és csak akkor veszek meg egy könyvet, ha az tényleg érdekel és jó a visszhangja.
Ez utóbbi különösen fontos nálam, bár így is akad olyan könyv, ami kapott hideget, meleget - talán hideget többet -, és nekem mégis elnyerte a tetszésem. Viszont, azért összességében egyet tudok érteni a véleményekkel és több szem többet lát elven, szoktam adni azon olvasók szavára, akik például molyon véleményezik az adott könyveket. Ha többségében jó véleménnyel illetik, én is bátrabban lépek előre a dologban.

A mai nap érkezett hozzám egy bookline csomag, amely három könyvet tartalmaz. Mégpedig három kék könyvet, amelyre csak a megrendelés után figyeltem fel. Jill Santopolo - A fény, amit elvesztettünk, Ali Benjamin - Suzy és a medúzák, valamint Sarah Pinborough - 13 perc című könyvét. Mindegyikkel már szemeztem egy ideje és fel is jegyeztem magamnak a címüket, hogy valamikor a közeljövőben megrendelhessem őket. A pozitív vélemények elolvasása után pedig nem is volt kérdés, hogy ezeket a könyveket mindenképp meg szeretném ismerni. Bár, ha negatív véleményeket olvastam volna többségében, talán akkor is megvettem volna ezeket a könyveket, mert a borítójuk valami elképesztően gyönyörű... na és persze, a tartalom is megfogott. Jó, viccelek. Azért a tartalom fontosabb, mint a megjelenés, de mint mindenről, a könyvek esetében is először a borítóról alkot véleményt az ember, és már ez felkeltette a kíváncsiságom anélkül, hogy a tartalmukról bármit is tudtam volna. Az már külön megerősítés volt, hogy a történet rövid leírását is közel éreztem magamhoz.


Sarah Pinborough - 13 perc

13 percig halott voltam. Nem emlékszem, hogyan kerültem a jeges vízbe, de valamiben biztos vagyok – nem baleset történt és nem akartam megölni magamat. Azt mondják, tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb. De egy tinédzser lány nehezen tesz különbséget a kettő között…

Jill Santopolo - A fény, amit elvesztettünk

Két ​élet. Két szerelem. Egy választás. Ő ihlette meg elsőként, ő indította meg és értette meg igazán. Ő lesz-e az utolsó is? Lucy az életét megváltoztató döntés előtt áll. De mielőtt megtehetné, elölről kell elmesélnie a történetét, a közös történetüket. 
Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New York-ban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. Együtt döntik el, hogy azt szeretnék, ha az életük jelentene valamit, igazán számítana. Amikor egy évvel később megint találkoznak, mintha a sors akarná, hogy talán egymásban találják meg az élet értelmét. De aztán Gabe fotós-újságíró lesz a Közép-Keleten, Lucyt pedig New York-hoz köti a munkája. A következő tizenhárom évben közös útjuk álmokon, vágyakon, féltékenykedéseken, megcsalásokon vezet el végül a szerelemig. A sors sodorta-e egymáshoz őket? És az ő döntésük tartja-e távol őket egymástól? Hiába választják el kontinensek őket, mindig van helyük egymás szívében.
Jill Santopolo egyedülálló első regénye egy szerelmi történet, ami Lucy és Gabe életét követi nyomon. Az ikertornyok tragédiája megváltoztatja és árnyékba borítja az életüket. Hogy tudják összeegyeztetni a szenvedélyt és a biztonságot, az álmokat és a valóságot? Gyönyörű romantikus regény az első szerelem elpusztíthatatlan erejéről.

Ali Benjamin - Suzy és a medúzák

Suzy ​mindig is többet tudott a világról, mint mások. Ismeri a hangyák alvási ritmusát. Tudja, hogy évente 150 millió medúzacsípés történik. Tudja, hogy egy átlagos általános iskolásnak 20 milliárd közös atomja van Shakespeare-rel. De azt sehogyan sem képes felfogni, hogyan lehetett ilyen rövid élete a barátnőjének, Frannynek… és miért pont akkor lett vége, amikor Suzy azt a szörnyű dolgot tette vele. Suzy elkezd elméleteket gyártani, megvizsgálja a tényeket, és felkeresi a megfelelő szakembereket. Mindeközben csak reméli, hogy kutatása végén meg tud bocsátani saját magának… Ha sikerül bebizonyítania, hogy a rejtélyes medúzacsípés tehet mindenről, akkor talán megszabadulhat a gyásztól és bűntudattól.

Azt hiszem, a 13 perc című könyvvel fogom kezdeni az olvasást, és amint alkalmam lesz rá, mindenképp hozok majd róla összegzést az oldalra! Te esetleg olvastad már? Ha gondolod, szólj hozzá a bejegyzéshez és mondd el róla a véleményed!

Olvasd tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments